A gyerekháj nem cuki. És felnőttként még nehezebb megküzdeni a maradványaival - kívül is és belül is.

Számomra ez egy kényes téma. Heves vitába tudok bonyolódni bárkivel ebben a kérdésben. Bár saját gyerekem nincs, de mivel én magam kövér gyerek voltam, eléggé pontosan tudom, milyen dömper kislányként futkosni az ovi/iskola udvarán. Mondjuk a futkosni kifejezés pont túlzás is. Andi életét tiniként nehezítette meg a pubertáson felül még a súlya is, úgyhogy véleményünk mindkettőnknek van. Ez egy meglehetősen személyes bejegyzés lesz, most szólok.

AnitaBobi: Engem mondjuk gyerekként nem annyira zavart a dolog, legalábbis pont annyira nem voltam tudatomra ébredve, hogy elhiggyem, a gödrök a behízott kézfejemen valóban cukik. Egészen piciként tulajdonképpen fel sem fogtam, hogy duci vagyok. Viszont kifejezetten utáltam, hogy nyáron a szoknya alatt a bőröm véresre dörzsölődik, mert a két combom menthetetlenül összeér. De elképzelésem sem volt, hogy ez hogyan lehetne másképp, csak csendben irigyeltem a húgom, akinek nem ért össze. Úgy gondoltam, hogy ez valami rajtam kívül álló dolog miatt van.

Megkérdeztem a szüleimet, hogy ők mit gondoltak erről, milyen volt nekik, hogy én kövér vagyok. Azt mondták tesóm is és én is ugyanazt ettük, ők nyilván nem tettek különbséget ilyen téren kettőnk között. Akkor viszont bennem lehetett a hiba, talán az én mohóságom vezethetett a kövérséghez. Az egész kis gyerek eltolja az ételt, ha elég volt neki. Ahogy aztán előjön a gyerekből az ego, rögtön tudja, hogyan akarjon valamit. Az én egóm ráadásul kimondottan erőteljesre sikerült, mindig tudtam mit akarok, de nem tudtam hol van az elég. Én olyan családban nőttem fel, ahol (és ez nem egyedi eset) a törődés egyik kifejezőeszköze az étel, a vendéglátás pedig nem ér véget egy teánál és egy pár pogácsánál; enni lehetett rendesen, egy falánk gyereknek meg mi kellhet több?! Mivel egy gyerek nem fogja fel, hogy milyen következményei vannak a mértéktelen kajálásnak, ezt a környezetének, a családjának kellene tudatosítania benne, nekik kell a mértéket megtartani, megálljt parancsolni. 

Emlékszem, 5-6 éves koromban mekkora boldogsággal töltött el, hogy a nagyszülőknél lehetett a brutálisabbnál brutálisabb szendvicseket kreálni, sültek a lángosok és a habcsókok folyamatosan. Ami persze nem baj, amíg van mértéke a dolognak. Arra is emlékszem, hogy egy-egy ilyen nagyszülőknél vacsorázás után a húgommal mindketten rosszul voltunk éjjel, annyit ettünk. Szó szerint amennyi belénk fért, illetve többet annál.

De a húgom mindig is vékony volt, pedig hát ugyanazon nőttünk fel. Itt jöhet a képbe a másik tényező, a mozgás. Nekem gyerekként nem nagyon volt erre igényem. Az imént említett nagyszülőknél lángosozás után amíg tesóm futkosott a kertben én lefeküdtem a fűbe és addig nem álltam fel, amíg el nem olvastam az aktuális könyvem. Pedig a szüleink próbálkoztak; nyáron strandolós napokon addig nem volt ebéd, vagy palacsinta, amíg az 1000 méteremet le nem úsztam. Én meg leúsztam, szép kényelmesen, úgyhogy nem történt semmi. :)

Olyan 12 éves lehettem, amikor emlékszem, egyszer fogyózni próbáltam. Ez abból állt, hogy a reggeli 2 kakóscsiga helyett 1 kakaóscsigát reggeliztem. Egy hétig bírtam, aztán megint 2 lett. Belegondolni is rossz, hogy kettő darab csigával nyitottam a napot! :O 

Viszont nekem szerencsém volt.

A serdülőkori változások meg az újonnan felfedezett röplabda szerencsés együttállásának köszönhetően ahogy nőttem, úgy fogytam is. 13 éves koromban pár hónap alatt 62 kilóról 53-ra fogytam. Maradtak azonban olyan nyomok a testemen, amiket a mai napig próbálok eltüntetni. És nagyon sokáig tartott az agyamnak is, hogy átállítsa magát erre az 'új' testképemre, amit legújabban, az elmúlt 3 évben sikerült elérnem. Nagyon sokan vannak viszont azok, akiknek nincs ilyen mázlijuk, és a kilók csak mennek fel továbbra is, menthetetlenül. Onnan már nagyon nehéz a visszaút, de persze nem lehetetlen.

A kiskori kövérségnek köszönhetően került a szótáramba pl. a 'térdháj', amin a legtöbben csak röhögnek, hogy hülyeség, viszont ott van, aljasan az ember lányának a térdén, ott belül, ahonnan a jóég sem tudja levarázsolni. Kislányok lábán ez cuki, egy női lábon kevésbé. Vagy mondjuk a másik, jóval érzékenyebb kérdés, az ember lányának a mellei. Kövéren vannak, aztán lefogysz, és kiderül, mennyi volt a zsír és mi a valóság.

Azzal, hogy ezeket leírom, nem bűnbakokat keresek, egyszerűen csak szeretném felhívni a figyelmet a legfontosabbra; a TUDATOSSÁGRA. Hogy egy kicsit megmutassuk, milyen a dolog a gyerek/ tini szempontjából.

AndiBobi: Nekem is felszisszenős téma ez, mint gondolom bárkinek aki járt hasonló cipőben.

Mivel gyerekként leúszatták rólam a hájat, én a gyerekkori kövérséget szerencsére megúsztam (höhö) hellyel-közzel. Az én esetemben a pubertás volt a vízválasztó, abbahagytam az úszást és bizony, én olyan vagyok, hogy ha nem mozgok, akkor hízok. A családi ebédek abból álltak, hogy ha nem eszel egy tonnát, akkor mi a bajod, de a sütiből másodjára már ne vegyél, mert kövér vagy. Meg szülinap/névnapra csoki az ajándék, a köszöntés mellé: "Isten éltessen! Dagadt vagy." (Ez velem konkrétan megtörtént.)

Gimi másodikban elkezdtem a tollast, a társas- és hastáncot és szuperül éreztem magam. Nem volt ez versenysport, kiemelkedő sem voltam, de élveztem és bizony, a jegyeim is jobbak lettek. Kitűnő tanuló ugyan nem voltam, de élhető módon haladtam a tanulmányaimmal. A következő tanév elején jött a szülői szigor, többet kell tanulni, kevesebbet elmászkálni! A mai fejemmel a fenti megjegyzésekre olyan cirádásakat tudnék visszaszólni hogy a fél rokonságom szívroham áldozata lenne.

Kedves szülők! Ezúton szeretném rá felhívni a figyelmet, hogy a gyerekeket összezavarni könnyű. A kicsiket azért, mert kicsik, a tiniket meg azért, mert tinik. Utóbbiakat belülről marcangolják a hormonok, a megfelelni és beilleszkedni vágyás, pont nem kontradiktáló megjegyzésekre van szükségük azoktól az emberektől, akiknek (tagadják vagy nem) de vágynak az elismerésére.

Bár saját gyerekem nincs, elhiszem, hogy szülőként sem könnyű. Én nem hibáztatom a szüleimet az elhízásomért, de a már megtörtént baj kezelését tudatosabban is le lehetett volna vezényelni.

Mivel a tinidac valószínűleg ott lappang a gyermekben, sem a kényszer, sem a megszégyenítés nem célravezetőek. A gyerek érik, lelkileg és szellemileg is, így próbáljunk meg vele felnőtt módjára tárgyalni, figyelni és érvelni. Tudom, hogy nem a szent grált adom a kezekbe ezzel, de apróbb változtatásokkal a kommunikációban elérhetünk némi pozitív változást.

És hogy miért is lenne fontos ésszerűen sportolni és táplálkozni gyerekkorban (is)?

Azon kívül, hogy egészséges legyen a csemete (nem a versenysportról beszélek most), a sportos élet kihat a felnőtt korra is. Nyilván, ideális esetben nem kéne abbahagyni a mozgást és a rendes étkezést, de ez már a nagyvilágba kilépő fiatal felnőttön múlik.

Aki mondjuk világ életében utálta az egészet, valószínűleg beleveti magát a fősulis bulikba, a műkajába és a lehető legmesszebbről elkerüli az edzőtermek vagy bármilyen mozgás gondolatát is. Ha valakivel tudatosan megszerettetik az egészséges életmódot, az is persze fog kísérletezni, meg a saját szájízére igazítani az életét, de valószínűleg nem hagyja el azt, ami jó volt.

Arról nem is beszélve, hogy egy esetlegesen túlsúlyos gyerek a kor előrehaladtával egyre nehezebben szabadul meg a felhalmozott kilóktól és rossz szokásoktól. A bőr és az ízületek ruganyossága is csökken. Fú, ez most nagyon rosszul hangzik, de tapasztalatból beszélek. Látom magamon, hogy bizony, a bőröm lassan slattyog, hogy beérje az elvesztett zsírt, hogy nem vagyok olyan bátor egy ugrással, eséssel, mint amilyen vakmerőek a gyerekek tudnak lenni. Tényleg nem akarok senkit megijeszteni, de akárhogy is, a megelőzés és karbantartás sokkal célravezetőbbek, mint eső után lobogtatni a köpönyeget. :)

Whey ho Facebook: KATT!