Hazaballagván azon filozofáltam, hogy miért nem hiszek már a tündérmesékben. Miért nem hiszek el embereknek dolgokat, amiket mondanak: tényleg leszokom, holnapra elkészül, csak egy sör, ez nem az aminek látszik, bekapod-lefogysz (ha utóbbit pasi mondja, végképp ne hidd el hehe). Mások pedig annyira bizakodóak... Tény, sok éves tapasztalat áll mögöttem, ami miatt nem tudok már hinni a rövidebb utakban. A kérdés az, miért zavar most kevésbé?
Arra jutottam, hogy azért nem fáj már annyira, mert tényleg rajtunk áll a sorsunk, ha racionálisabban gondolkodunk. Ez egyrészt ijesztő, mert hirtelen mi lettünk a felelősek, másrészt felszabadító, mert tehetünk magunkért, és azokért akik hagyják magukat. Ha nem fogyitabikkal, injekcióstűvel és ...